Az Ingatlan és Befektetés 2010. januári számában megjelent egy interjú Demján Sándorral a Trigranit elnökével. A cím pozitív kicsengése ellenére („Közép- Kelet-Európáé a jövő”) néhány megdöbbentő logikai bakugrást véltem felfedezni.
Előrebocsájtom, nagyon tisztelem Demjánt, a magyar gazdaságban és azon belül is az ingatlanpiacon betöltött szerepéért, meggyőződésem, hogy nem véletlenül lett a leggazdagabb magyar tőkés. Ezen interjúban azonban olyan állításokat fogalmaz meg, amivel kénytelen vagyok vitatkozni.
A szakmában régóta elterjedt az a nézet,. Hogy a Trigranit „bünteti” Magyarországot, nem itt indítja új projektjeit, Demján „haragszik” Magyarországra. (Apró jelen ennek pl, hogy a honlap magyarul nem, csak angolul, horvátul és oroszul érhető el). Az ominózus interjú is ezzel kezdődik. Demján válasza ugyankor szakmailag teljesen helytálló. Az elmúlt 2 évben Magyarország kockázati felára olyan magas volt, ami lehetetlenné tette a forrásszerzést. Emögött az áll, hogy a nagy volumenű hitelkihelyezés forrását a hazai bankok külföldi (anyavállalati vagy harmadik feles) hitelekből tudják biztosítani. Frankfurtból, Londonból, Milánóból nézve a magyar országkockázat (amit árazni kell a hitelezőnek, amikor határon túli finanszírozást végez) magasabb volt,a mint a régió más államáé: ezt számokban a CDS (credit default swap – ez egy pénzügyi termék, ennek megvásárlásával, gyakorlatilag bebiztosítja magát a hitelező az ország csődje ellen, ennek ára van, amit a CDS-t kibocsájtó bank a biztosítandó hitel százalékában határoz meg: 100 bp=1% felár/év) jeleníti meg. Magyarország CDS felára (euró alapon) 4-6% volt a „vérzivataros” időkben (összehasonlításul ez 2007 előtt 100 bp alatt állt).Miközben más országoké 1-2% alatt maradt még ebben az időszakban is. Ez rendkívül megdrágította a projekthitelezést. (Friss hír: Görögország CDS-e magasabb, mint Magyarországé: „Bokros needed!”)
Az ezután következő okfejtés viszont enyhén szólva is megdöbbentő. Demján arra hivatkozik, hogy a magas magyar forrásköltségeknek a túlzott magyar privatizáció az oka, mondván, hogy így nem lenne szüksége Magyarországnak külföldi forrásokra. Arra hivatkozik, hogy „Az energiaszektor, az infrastruktúra és egyéb nagyobb tételek lengyel kézben maradtak, ez pedig lakossági betétekben multiplikálódott”.
Ezen hosszasan elgondolkodtam, de nem sikerült megértenem a közgazdasági tartalmát. Ha nem privatizáljuk annak idején az erőműveket, akkor a további erőmű beruházásokhoz belső forrásokat (lakossági betétek) vagy külföldi hitelfelvételt kellett volna igénybe venni. Az első elszívta volna a megtakarításokat és a mai beruházásokhoz ugyanúgy külső hitelfelvételre lenne szükség, az utóbbi pedig rendkívüli mértékben megemelte volna az államháztartási hiányt, ami éppenséggel a magyar CDS drasztikus emelkedéséhez vezetett volna.
Ezzel szemben az utóbbi évek elszabadult magyar országkockázatát sokkal inkább a magyar gazdaságpolitika 2004 - 2006. közötti hiteltelenségében kell keresni. A sztrádapénzek körüli trükközések, a havonta felfelé módosuló államháztartási hiány bejelentések, az évente tolódó euró bevezetés napról napra rontotta Magyarország nemzetközi megítélését.
Demján következő állítása „Az állam arra fog kényszerülni, hogy újabb állami vállalatokat alapítson, ha munkahelyeket akar teremteni” azt vizionálja, hogy visszatér kis hazánkba a szocializmus. Na ettől mentsen meg minket…valaki! Elképzelem, ahogy a képzett magyar csinovnyikok Porter versenymodellét elemezve elhatározzák, hogy beindítják magyar Szilícium-völgyet és megalapítják a magyar Intel-t, Apple-t, HP-t! Érdekes módon ezek a vállalatok nem állami alapításúak (ahogy a Trigranit sem!), hanem kreatív, innovatív, vállalkozó szellemű emberek „alkotása”. Ha már ott tartunk, hogy mit kell tennie az államnak, hogy munkahelyeket „teremtsen” (pl a Trigranit is inkább magyar projekteket indítson), akkor sokkal inkább hiteles magyar gazdaságpolitikára, kiszámítható, tervezhető adókörnyezetre, alacsonyabb munkabér terhekre, kisebb bürokráciára, szolgáltató államra van szükség. Ha már…