ingatag ingatlan

 

Az Ingatlan és Befektetés 2010. januári számában megjelent egy interjú Demján Sándorral a Trigranit elnökével. A cím pozitív kicsengése ellenére („Közép- Kelet-Európáé a jövő”) néhány megdöbbentő logikai bakugrást véltem felfedezni.

 

Előrebocsájtom, nagyon tisztelem Demjánt, a magyar gazdaságban és azon belül is az ingatlanpiacon betöltött szerepéért, meggyőződésem, hogy nem véletlenül lett a leggazdagabb magyar tőkés. Ezen interjúban azonban olyan állításokat fogalmaz meg, amivel kénytelen vagyok vitatkozni.

A szakmában régóta elterjedt az a nézet,. Hogy a Trigranit „bünteti” Magyarországot, nem itt indítja új projektjeit, Demján „haragszik” Magyarországra. (Apró jelen ennek pl, hogy a honlap magyarul nem, csak angolul, horvátul és oroszul érhető el). Az ominózus interjú is ezzel kezdődik. Demján válasza ugyankor szakmailag teljesen helytálló. Az elmúlt 2 évben Magyarország kockázati felára olyan magas volt, ami lehetetlenné tette a forrásszerzést. Emögött az áll, hogy a nagy volumenű hitelkihelyezés forrását a hazai bankok külföldi (anyavállalati vagy harmadik feles) hitelekből tudják biztosítani. Frankfurtból, Londonból, Milánóból nézve a magyar országkockázat (amit árazni kell a hitelezőnek, amikor határon túli finanszírozást végez) magasabb volt,a mint a régió más államáé: ezt számokban a CDS (credit default swap – ez egy pénzügyi termék, ennek megvásárlásával, gyakorlatilag bebiztosítja magát a hitelező az ország csődje ellen, ennek ára van, amit a CDS-t kibocsájtó bank a biztosítandó hitel százalékában határoz meg: 100 bp=1% felár/év) jeleníti meg. Magyarország CDS felára (euró alapon) 4-6% volt a „vérzivataros” időkben (összehasonlításul ez 2007 előtt 100 bp alatt állt).Miközben más országoké 1-2% alatt maradt még ebben az időszakban is. Ez rendkívül megdrágította a projekthitelezést. (Friss hír: Görögország CDS-e magasabb, mint Magyarországé: „Bokros needed!”)

 

Az ezután következő okfejtés viszont enyhén szólva is megdöbbentő. Demján arra hivatkozik, hogy a magas magyar forrásköltségeknek a túlzott magyar privatizáció az oka, mondván, hogy így nem lenne szüksége Magyarországnak külföldi forrásokra. Arra hivatkozik, hogy „Az energiaszektor, az infrastruktúra és egyéb nagyobb tételek lengyel kézben maradtak, ez pedig lakossági betétekben multiplikálódott”.

 

 

Ezen hosszasan elgondolkodtam, de nem sikerült megértenem a közgazdasági tartalmát. Ha nem privatizáljuk annak idején az erőműveket, akkor a további erőmű beruházásokhoz belső forrásokat (lakossági betétek) vagy külföldi hitelfelvételt kellett volna igénybe venni. Az első elszívta volna a megtakarításokat és a mai beruházásokhoz ugyanúgy külső hitelfelvételre lenne szükség, az utóbbi pedig rendkívüli mértékben megemelte volna az államháztartási hiányt, ami éppenséggel a magyar CDS drasztikus emelkedéséhez vezetett volna.

 

Ezzel szemben az utóbbi évek elszabadult magyar országkockázatát sokkal inkább a magyar gazdaságpolitika 2004 - 2006. közötti hiteltelenségében kell keresni. A sztrádapénzek körüli trükközések, a havonta felfelé módosuló államháztartási hiány bejelentések, az évente tolódó euró bevezetés napról napra rontotta Magyarország nemzetközi megítélését.

 

Demján következő állítása „Az állam arra fog kényszerülni, hogy újabb állami vállalatokat alapítson, ha munkahelyeket akar teremteni” azt vizionálja, hogy visszatér kis hazánkba a szocializmus. Na ettől mentsen meg minket…valaki! Elképzelem, ahogy a képzett magyar csinovnyikok Porter versenymodellét elemezve elhatározzák, hogy beindítják magyar Szilícium-völgyet és megalapítják a magyar Intel-t, Apple-t, HP-t! Érdekes módon ezek a vállalatok nem állami alapításúak (ahogy a Trigranit sem!), hanem kreatív, innovatív, vállalkozó szellemű emberek „alkotása”. Ha már ott tartunk, hogy mit kell tennie az államnak, hogy munkahelyeket „teremtsen” (pl a Trigranit is inkább magyar projekteket indítson), akkor sokkal inkább hiteles magyar gazdaságpolitikára, kiszámítható, tervezhető adókörnyezetre, alacsonyabb munkabér terhekre, kisebb bürokráciára, szolgáltató államra van szükség. Ha már…

Milyen érdekes a magyar (netes) média világa! Az Eston elemzéséről a blog bejegyzésemet már több mint 2 hete megírtam. Azóta a „nem éri meg irodaházat fejleszteni” kifejezés a saját posztomat jelenti számomra. Erre ma tele van a net ezzel a címmel, amit elég furcsa volt viszontlátni. A portfolio.hu –gondolom- megkapta az elemzést az Estontól, feltette a netre, a többi média -köztük az index is - pedig hamar átvette.

 

Jellemző a mai magyar on- és offline sajtóra, hogy az előrecsomagolt konzerv híreket, publikációkat csak némi-nemű átdolgozás, átfogalmazás után, de gyakorlatilag változatlan tartalommal veszik át és teszik közzé.  Hol van az újságírói gondolkodás, elemzés, összehasonlítás? Tézis, antitézis, szintézis? Deduktív logika? Ez az eset még a jobbik fajtához tartozik, hiszen itt kimondottan egy elemzést publikálnak, de amikor egy – egy fejlesztő vagy tanácsadó cég sajtóközleményét, PR cikkét, sőt mi több, hirdetését hozzák le változatlan tartalommal… Attól mindig frászt kapok! Üdvös lenne vitatni, megkérdőjelezni, de legalább kommentálni az egyes (a cégektől maguktól származó) híreket.

Kovács András barátom megkérdezte a múltkor, „ki mondja meg, hogy mi számít még A kategóriásnak?”. A BIEFnek van egy kategorizálási rendszere, amelyről egy rövid leírás itt található. Eszerint többé-kevésbé objektív és szubjektív tényezők határozzák meg, hogy egy bériroda belefér az A kategóriába vagy nem. Én úgy látom, hogy ez hasonló a „prémium autó” fogalmához. Bizonyára meg lehetne fogalmazni Exceltábla-szerűen a prémium autó fogalmát is (méret, légzsákok, teljesítmény, biztonsági extrák), de közelebb jutunk, ha a designt, presztízs, imázs (de rondán néz ki így leírva) fogalmakat vesszük elő.

 

Mindenesetre az ingatlanok esetében a saját szempontrendszerem a következő:

 

 

Ezek persze sokkal inkább szubjektív szempontok, ami alapján nehezebb megmondani, mi tartozik az „A” kategóriába és mi a „B” be, aminek a statisztikák összeállításában van szerepe (ld „2 millió m2”). Én ezzel ugyanúgy vagyok, mint a szállodák csillagaival. A csillagokat kénytelen kelletlen objektív szempontok alapján adják, minthogy kapható-e francia vörösbor, van-e éjjel is catering, vagy a magyar konyhán kívül, megjelennek-e a nemzetközi konyha remekei. Ezzel szemben, ha belépek egy szálloda lobbijába és nem érzem magam „különleges helyen”, akkor felőlem adhatnak akár ausztrál bort is, bizony az csak 4 csillagot érdemel tőlem…

 

Beszélgetek az „átlagemberrel” (tudod: akinek statisztikailag 1,99 füle van), elmondom hol dolgozom, 30 mp-en belül jön a kérdés: szükség van még ennyi irodaházra Budapesten???

 

Nézzünk körbe!

 

A közeli Bécs irodaállománya 10 millió m2! Hoppá, ez ötször akkora, mint Budapesté… Na jó, Bécs más, Ausztria központi szerepet játszik a régió gazdaságában, megannyi multi cég régiós központja etc, etc. Rendben, nézzünk egy másik országot, Európa peremén, Portugália. Lisszabon irodaállománya 4 millió m2. Nu, ez már egy ép ésszel felfogható szám, összemérhető a budapesti 2 millióval. Magyarország több szempontból is összehasonlítható Portugáliával. Mindkét ország egy autoriter politikai hatalom és egy tervutasításos gazdaság szorításából menekült lényegében az Európai unióba. Gazdasági tranzíció (rendszerváltás), EU támogatások, politikai instabilitás, rossz ország marketing stb. Lényegében nem tévedünk nagyot, ah azt mondjuk, hogy 10 év alatt utol kell érnünk Lisszabon mai szintjét. Ez 200.000 m2 új irodafejlesztést jelent évente. Teljesen reális szám. Sőt, a B kategóriába lecsúszó régebbi építésű épületekkel ez akár 300.000 m2 is tud lenni (ld előző poszt).