ingatag ingatlan

„Régóta dolgozom már a Golf Akadémia Projekten, amit a Magyar Golf Szövetség is a

„A magyar golfszakma válaszúthoz érkezett, a családi golfpályák hangulatosak ugyan, de a fejlődéshez magasabb szakmai standardoknak kell megfelelni. Mi ezt vagyunk hivatottak elhozni és meghonosítani Magyarországon.” tette hozzá Berta Zsolt, közgazdász, ingatlanipari szakember.

 

Kezdjük az elején, mi a tök a facility management? Erre a kérdésre 100 ingatlanosból 99 rávágja, hogy ingatlanüzemeltetés, majd kissé leereszkedő mosollyal hozzáteszi: „Tudod…Goooondnoook…” A maradék 1 fő, (na, ő járt létesítménygazdálkodási képzésre a patinás BME épületébe) és büszkén rávágja, hogy a Létesítménygazdálkodás az egy szervezet támogató tevékenység, amit a létesítménygazda (facility manager) irányít.

Bizonyítékul, hogy nem én találtam ki, citálom a CEN- EU friss ropogós szabványát (merthogy van ám FM szabvány, sőt lesz még 6 másik!):

„A létesítménygazdálkodás nem más, mint egy szervezet meghatározott belső folyamatainak az integrációja. Célja a főtevékenység támogatása és hatékonyságának javítása kölcsönösen elfogadott szolgáltatások nyújtásával, és azok folyamatos fejlesztésével. A létesítménygazdálkodás egy szervezeten belül a munkahely és a munkavégzés szükségleteihez kapcsolódó belső szolgáltatások iránti kereslet és kínálat menedzselését jelenti, a szervezet stratégiájának figyelembe vételével.”

A 90-es évek közepén a vállalat-gazdaságtan órán, amikor a marketinget akarta a tanárunk bemutatni, azzal kezdte, hogy felírta a táblára

 

MARKETING ≠ REKLÁM

 

Ezt ma már nem kell magyarázni, de a létesítménygazdálkodás körüli definíciós polémiák még mindig nem zárultak le. Ezért hadd vegyem elő volt tanárom módszerét:

 

LÉTESÍTMÉNYGAZDÁLKODÁS ≠ ÉPÜLETÜZEMELTETÉS

 

Ha csak az angol verziónál maradunk az előbbi az FM, utóbbi pedig a BS (Building Services), ami ugyebár sem közelről, sem távolról nem fedi egymást. A létesítménygazda azon dolgozik, hogy a annak a szervezetnek, amely részére a szolgáltatásokat szervezi a szervezet stratégiai céljainak és alapvető képességének legmegfelelőbb szolgáltatásokat nyújtsa (ill. szerezze be a piacról), legyen ez épület vagy bármely más ingatlan (területmenedzsment, irodák, raktárak bérlése vagy építése és üzemeltetése), autó (flotta menedzsment), bútorok, egyszerűbb IT eszközök, irodaszerek, vagy akár étkezés (catering). Az épületüzemeltető pedig a korszerű menedzsmentismeretekkel rendelkező XXI. századi gondnok.

 

 

A multinacionális ingatlanügynökségek hierarchizálása alapján terjedt el a fenti szentháromság, amit egyre inkább nehezebb kiverni a fejekből. Láttam már olyan cikket is, ami „tudományosan” definiálja és félreinformálja a szakmát.

Az AM/PM/FM piramis alapja a béringatlan piacnak azon sajátossága, hogy ezen ingatlanok többsége alapok tulajdonában áll, amelyek a befektetési tevékenységüket tekintik stratégiai tevékenységnek és költséghatékonysági okokból a számukra csak „asset-nek” (cash flow-t termelő eszköznek) hívott ingatlanok hasznosítását és üzemeltetését kiadják szakcégeknek, többnyire ügynökségeknek. Az ingatlanalap munkatársa végzi az Asset Management-et, a főleg bérlőmenedzsmentet magába foglaló feladatokat Property Managementnek hívják, míg az ingatlan üzemeltetését –tévesen - FM-nek, .

Ebben a szemléletmódban a piramis csúcsán az Asset Manager áll, aki a legtöbb pénzt visz haza (és ritkán magyar, tegyük hozzá, mivel a nemzetközi alapok egy regionális központból irányítják a kis magyar piacot) és beszámoltatja a PM céget, aki ugráltatja az „FM” céget.

Ha valaki megértette a létesítménygazdálkodás definícióját, akkor itt kiderül, hogy a szakma csúcsán valójában a bérlő létesítménygazdája áll, ugyanis ő az, aki még az Asset Managert is ugráltatja és neki számol be valójában a PM ill. annak „FM” alvállalkozója, aki valójában BS-t, tehát a Building Service-t, az épület üzemeltetését végzi. Ilyen tekintetben az „AM/PM/FM” cégek, menedzserek mind létesítménygazdálkodási szolgáltatók, akik az értékteremtési lánc különböző elemeit képviselik. A bérlő létesítménygazdája meg a király, merthogy mindig a vevő a király. Ugyebár.

 

 

Mivel pontos adat nem áll rendelkezésre, csak becsülni tudjuk a létesítménygazdálkodási piac méretét. A Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium berkein belül készült egy Nemzeti Létesítménygazdálkodási Stratégia nevű anyag (ez nagy szó, tudtommal Magyarországon csak a logisztikai szakma készített hasonlót!), ami bemutatásra került a HFMC 2009 létesítménygazdálkodási konferencián (www.fmkonferencia.hu) Sajnos a stratégia a tárcaközi egyeztetésen nem ment át, így nem lett hivatalos kormányhatározat belőle, tehát egy nem elfogadott tervezetnek tekintendő.

 Ezen stratégiai anyagban a piac méretét 1500-2000 Milliárd Ft-ra becsülik éves szinten, ami azért valljuk be, megdöbbentő szám, hiszen ez a magyar GDP 7-8%-a, amit a foglalkoztatottak 8-11%-a termel meg! Ha belegondolunk, hogy a létesítménygazdálkodási szolgáltatások jó része alacsony képzettségű humán erőforrást alkalmaz (hogy eufemisztikusan fogalmazzam meg a „tanulatlan ember” kifejezést), akiknek először is munkát adunk, másodszor pedig professzionális szolgáltatásmenedzsmentre oktatunk, akkor már felsejlik mindenki előtt a létesítménygazdálkodás nemzetgazdasági fontossága. Sokaknak ez az egyetlen út a társadalmi beilleszkedésre, sőt felemelkedésre is, ami épp a létesítménygazdálkodási diszciplína elsajátításában rejlik. Kevésbé tudományosan: A takarítás, őrzés-védés, kertészet, stb. mind-mind szakmák, ahol egyrészt az adott szakmát meg kell tanulni, másrészt meg kell tanulni, hogy a vevőért, a vevőnek dolgozunk. Hogy olyan alapvető elvárásokkal kezdjem, mint a munkába fel kell öltözni, meg kell mosakodni, fésülködni (hogy ez még mindig milyen sok embernek magas???), köszönni kell, értelmesen, jól hallhatóan stb.

 

 

A létesítménygazdálkodás operatív szinten „az ördög a részletekben” típusú problémákkal szembesül. A létesítménygazdálkodás nem műszaki kérdés, hanem szolgáltatás menedzsment. Mint a legtöbb szolgáltatási iparágban a jó szolgáltatás alapja a precízen megfogalmazott SLA (Service Level Agreement, szolgáltatási szint(et meghatározó) szerződés). Mindenki tudja, hogy ez mennyire fontos a szakmában, de csak kevesen tudnak jó szerződést írni és szolgáltatási szinteket megfogalmazni. Az elvárt szolgáltatási szintek definiálásához számszerűsíteni kell a szolgáltatást. KPI-okat (Key Performance Indicator –kulcs teljesítmény mutató) kell meghatározni és hozzárendelni a tevékenységekéhez. A KPI-ok teljesülését mérni kell (milyen gyakorisággal, milyen eszközzel, ki és hogyan dokumentálja?), és a mért KPI-ok nem teljesüléséhez következményeket fűzni. Ez lehet egy eszkalációs mechanizmus beindítása (figyelmeztetés, egyeztető tárgyalás stb), ill. különböző szankciók érvényese, kötbér, biztosíték lehívása, végső esetben a szerződés felmondása és kártérítés követelése.

 Nézzünk egy „egyszerű” esetet. Takarítás. Pofonegyszerű, gondolja az egyszeri létesítménygazda, minden nap ki kell takarítani az irodákat, na jó a főnökét naponta kétszer. Fele munka fele pénz, ha a főnök (titkárnője) dühöng, akkor mehetsz isten hírével: van is egy tök jó SLA-m, KPI-okat definiáltam és szankciókat köttetem a nem teljesítéshez. Na jó, de milyen a takarítás minősége? Muszáj minden nap takarítani ahhoz, hogy egy bizonyos tisztasági szintet fenntartsunk? Tehát tevékenység alapú vagy teljesítmény alapú KPI-t határozzunk meg? Ha minőséghez (teljesítmény, eredmény) kötjük, hogyan mérjük és milyen időközönként? Van-e rá eszközünk, időnk, energiánk? Dokumentáljuk? Visszajelzünk a szolgáltatónak? Mondjuk, az asztalnak pormentesnek kell lennie (a por mennyisége meghatározható és egy speciális textillel mérhető), de minden adott pillanatban? 10 percenként? Óránként? Örül a főnök, ha óránként mintát veszünk az asztaláról?

 

Maradva a létesítménygazdálkodás leggyakrabban emlegetett területén, az épületüzemeltetési szolgáltatásoknál gyakran felmerül az „ezt tudja a ház” problémája. A nagyobb magyar vállalkozások egy része, a multinacionális cégek túlnyomó többsége bérelt irodákban dolgoztatja a fehérgalléros állományát. Többnyire építés alatt álló vagy már megépített irodaházakba költöznek, főleg ha kisebb (300-3000 m2) területet bérelnek. Ilyenkor ezen cég létesítménygazdája egy adott helyzettel szembesül, a már megtervezett, megépített házat veszi igénybe mint szolgáltatást (hm, ugye milyen érdekesen hangzik: beton, gépészet, erősáramú berendezések együttese mint szolgáltatás?!), miközben az adott épületüzemeltető cég, amely az épületen dolgozik azzal főz, amije van. A működő, üzemelő épületnél derülnek ki, hogy nincs alpinista rögzítő pont a tetőn a külső nyílászárók tisztításához, a belső átrium üvegtetejének tisztításához is fel kell állványozni az épületet, a gépészet túl kicsi vagy túl nagy kapacitású az adott felhasználáshoz képest. A bejáratról lemaradt a légfüggöny, a recepció a léghuzatba lett tervezve, a beépített készülékek zabálják az áramot. A több ütemben épített épületek eltérő technológiákat tartalmaznak, így nem egységesíthető az épületfelügyeleti rendszer, többféle szoftvert kell betanítani, figyelni és karbantartani. A lépcsőházak és liftmagok eltérő funkciójú épületrészeket kötnek össze és az ügyfélforgalom irányíthatatlan. A hűtés-fűtés rugalmatlan. A méregdrága hiperérzékeny árnyékoló rendszer pont a nagyfőnök beszéde közben záródik, vagy állandóan zárva tart, mert a szélsebesség mindig meghaladja a működéshez megszabott határértéket.

A fentiekből is látszik, hogy a tervezés során nem csak a hatósági, műszaki előírásokat, szabványokat kell betartani, a különböző szakágakat koordinálni, hanem előre gondolkodni és kikérni olyan szakemberek tanácsát, akik tovább látnak az orruknál. és közvetlen gyakorlati tapasztalatokkal rendelkeznek.

 

 Merthogy létesítménygazdálkodni okosan kell… 

(Ezen bejegyzés szerkesztett változata megjelent az iroda.hu 2010-es évkönyvében és a Magyar Létesítménygazdálkodási Szövetség honlapján.)

 

Mikor érdemes irodaház fejlesztésbe kezdeni? 400.000 m2 bérbeadásra váró irodaterület van Budapesten. Mégis, akkor miért már most?

 

Az ingatlanpiac ciklusai jó leírhatóan alakulnak. Egy adott időszakban a fejlesztők erős keresletet éreznek egy termékre (maradjunk a bériroda piacon, de ugyanez érvényes az eladásra épített lakásoknál is vagy a bérraktár piacon), ezért felkutatják a megfejleszthető telkeket, elindítják a tervezést, megszerzik az építési engedélyt. Összeállítják a marketing mixet, majd ezzel a paksamétával bemennek egy (de inkább) finanszírozó bankhoz, ha megvan a fejlesztési hitel indítják a kivitelezést és a bérbeadást. Ha ezt gyorsan lezongorázták, akkor 1 éven belül a piacon van a termék. Eközben a fejlesztő cég tulajdonosai, a bankok risk menedzserei, az általuk felkért értékbecslők és szakértők elemzik a piacot. Mindenki múltbéli adatokból táplálkozik, a közelmúlt bérbeadottságát, üresedési rátáját, és a legfrissebb trendeket „elemzik”. Ha a közelmúlt (úgy mint az elmúlt 1 évben) negatív, depressziós, túlkínálatos, akkor nem engedélyezik a projektet. A tulajdonosok el se indítják, a bankok csak többlet biztosíték mellett vagy egyáltalán nem hitelezik meg, az értékbecslők leértékelik a telek és a projekt értékét. Ha a közelmúlt pozitív, magas „net take-up” –pal (új bérbevétel, az újrabérbeadást, hosszabbítást nem számolva), emelkedő bérleti díjakkal, csökkenő üresedési rátával, akkor a bankok is mosolyognak, az értékbecslők magasabbra árazzák a projektet, az ügynökségek ódákat zengenek a piacról. Közben a fejlesztők pedig tömegesen készítik elő a kínálatot növelő fejlesztéseket, amik a jövőben, amikorra piacra kerülnek már csak a túlkínálatot növelik, szellemházak lesznek a bérlőre váró piacon.

 

Mit lehet itt tenni? A megoldás az anticiklikus és az egyedi fejlesztések. Az anticiklikus fejlesztést könnyű leírni, annál nehezebb megvalósítani. Egy általános depressziós hangulatban kell meggyőzni a tulajdonosi testületet, a bankokat, a bankok risk menedzsereit, az ügynökségeket és az értékbecslőket arról, hogy érdemes elindítani a fejlesztést a válság ellenére –sőt éppen azért! Hiszen a 2012 –es átadású projektnek ma kevés konkurenciája lesz a piacon. Addigra a ma üresen álló házakat részben bérbeadják, részben elavultnak fognak számítani, így egy alacsony intenzitású versenyben kell jól szerepelni a terméknek. A meggyőzés rendkívül nehéz válság idején a legtöbb szereplő kockázatkerülő magatartást tanúsít. A multik vezetői óvják a széküket és a likviditásukat menedzselik. Aki viszont rugalmasan tud reagálni és kreatívan tud gondolkodni, az elsőként  léphet ki az új termékével a piacra, megelőzve a tömeges piacra lépést és az újabb túlkínálatot.

 

Az egyedi fejlesztések pedig a differenciáló stratégiával kerülhetnek nyerő helyzetbe. Az „unikum” terméknek az irodapiacon válság idején is van helye, hiszen egyediségével a versenytársak elől happolhatja el a bérlőket.

Az eheti Figyelőben jelent meg egy cikk a Pólus Palace csődhelyzete kapcsán a magyar golfpályák pénzügyi állapotáról, a golfpálya beruházások megtérüléséről. Továbbgondolva az írást, én némileg árnyaltabban látom a képet.

 

Valóban, a golfpálya-építés alfája és omegája az ingatlan maga. Mint minden ingatlanpiaci terméknél, ebben az esetben is a „lokáció,lokáció,lokáció” az elsődleges (valamint másodlagos és harmadlagos)tényező. A helyszínválasztás mellett az ingatlan jogi funkciója alapvetően meghatározza a telek árát. A cikk 3-8 milliárd Ft-os bekerülési árral számol, ami mellett valóban soha meg nem térülő beruházás a golfpálya építés. Ezért hiba fejlesztési területet vásárolni! Fejlesztési terület alatt olyan telket értek, ami az érvényes szabályozási terv szerint ipari, kereskedelmi vagy lakóövezetbe tartozik, így jelentős fejlesztési potenciállal rendelkezik. Az ilyen telek m2 ára vidéken 3-10.000 Ft, a budapesti agglomerációban 10.000-30.000 Ft, de a kiemelt területek ára akár 100.000 Ft-ig is felmehet. 70 ha-ral számolva (18 lyukas pálya esetében) 2-7 milliárd Ft, illetve 7-20 milliárd Ft-os sávokat kapunk. Ellenben, ha mezőgazdasági területet veszünk, ezen árak töredékével kell számolni. Természetesen nem kis munka (és kockázat) átminősíteni sport-rekreációs övezetbe az adott területet, de megéri...

 

A golfpálya-építés (durva- és finom tereprendezés, pályastruktúrák kialakítása, akadályok építése, fairwayek és greenek kialakítása, öntözőrendszer kiépítése, füvesítés etc.) 20-30 millió Ft-os beruházás lyukanként. A klubház kialakításfüggő, egy kisebb klubház recepcióval, szociális helyiségekkel, irodával, kis golfüzlettel 200-300 m2, ami 40-60 millió Ft. Impozánsabb angol klub, étteremmel, szivarszobával stb. ennek többszöröse. A pályatervezés is jelentős tétel, főleg, ha ennek során marketingszempontok is érvényesülnek. Több híres versenyző (Greg Norman, Jack Nicklaus, Tiger Woods)adja a nevét pályatervekhez, ami a néhány tízmilliós tervezési díjat több százmilliósra növeli. Nem véletlenül Dubaiban és más Közel-Keleti pályákon találkozunk ezekkel a ikonokkal a leggyakrabban. Hozzá kell tenni, hogy üzleti szempontból jó befektetés a „névre” költeni, mivel ezek a pályák a legnagyobb invesztíció mellett a legnyereségesebbek is. Persze, nem félek attól, hogy Magyarországon Greg Norman fémjelezte pályák fognak épülni, nálunk még az ő nevével sem lenne nyereséges egy ilyen beruházás...

 

A golfpálya-üzemeltetés kiadási oldalán a legjelentősebb tétel a pályafenntartás. A „greenkeeping” egy speciális szakma, rendkívül gép- és anyagigényes (vegyszer, fűmag, öntözővíz, etc.). Még „low budget” projekt esetén is évi 50 millió Ft, de prémium minőséghez ennek többszöröse szükséges. A klub személyi kiadásai (menedzsment, recepció, sales&marketing, rendezvényszervezés, kisegítő dolgozók) hasonló nagyságrendet képviselnek. Marketing - ugyebár szabadon választott, de el nem hagyható tétel, hasonlóan az adóhoz, ami tőlünk nyugatra nem szabadon választható.   

 

A bevételi oldalon a cikk szerinti 10.000 golfozóval még nem számolhatunk – sajnos, a felével sem - , így egy pénzügyi befektető vagy banki finanszírozó szempontjából egyáltalán nem mondható alacsony kockázatúnak egy golfprojekt. A golfklub menedzsmentjének küldetésként kell felvállalnia a rendszeres sport népszerűsítését, a „golfszerelem” terjesztését, emellett előítéletekkel kell megküzdenie, szemléletet formálnia. A feladat viszont rendkívül hálás, mivel a golfozó hűséges „törzsvevő”: tagságit vált, cseréli, fejleszti a felszerelését, bekapcsolódik a klubéletbe (ez az üzleti terv „food&beverages” során jelenik meg). A törzsvevőnél – üzleti szempontból - csak egy jobb fogyasztó van, az aki ingyen „salesesként” működik, márpedig a golfozó már csak ilyen: ha jól érzi magát valahol, akkor minden barátját elcibálja a klubba, sőt a születésnapját is odaszervezi, gyerekét juniorprogramra íratja be, feleségét (férjét) társát is ráveszi, hogy golfozzon, végül már a céges partyk is golfpályán kötnek ki... Szóval a golfklub menedzsmentjének meg kell teremtenie a kínálathoz a saját keresletét, miután ez sikerül egy jól kalkulálható, folyamatos és újratermelődő bevétellel lehet számolni, ami a már a banki ADSCR-mutatót is kellemes, 1,2 feletti magasságban tartja.

 

Ami a kiegészítő beruházásokat illeti, van példa ellene is, mellette is. Európa golfpályáinak zöme önálló beruházás, és köszönik szépen jól vannak. Azon komplex projektek esetében, ahol a golfpálya egy nagyobb, többfunkciós fejlesztés részét képezi, ott a golf az alapberuházás megtérülését növeli. Sokszor magát az ingatlant sikerült ezzel felülárazni (lakások, „villapark” etc.). A KPMG felmérése szerint európai átlagban 30%-kal drágábban tudták eladni a pálya melletti ingatlanokat. Más esetben a pálya olyan beruházási elem, ami a „sport és rekreáció” funkciót, mint kiegészítő szolgáltatást jeleníti meg a fejlesztési területen, ezzel kielégítve a helyi önkormányzat „kötelező zöldfelület” előírását is egyben.

 

Tehát érdemes-e pályát építeni? Általános recept nincs, mindenesetre a későbbi problémák megelőzése érdekében már a projekt tervezésekor a valós lehetőségeket és veszélyeket kell számba venni. A pálya végülis egy üzleti vállalkozás, és már a terület kiszemelésekor el kell dönteni, hogy valóban benne van-e a pénztermelés képessége.

Apró kis hírecske a net mélyéről: Veszítettek az építési vállalkozók: nem lehet jelzálogot bejegyezni a megrendelő ingatlanjára. Amilyen rövidke hírrel jelent meg az Alkotmánybíróság hétfői döntése, olyan nagy hatással van ez az ingatlanfejlesztésre.

Minden banki finanszírozású ingatlanfejlesztő nyakán ott volt az pengeéles szamurájkard, elég egy 100.000 Ft-os vita a (rosszhiszemű) vállalkozóval és az élve törvényi jogával pusztán a szerződés bemutatásával (!) jelzálogot jegyezhetett be a fejlesztő ingatlanára. A Földhivatalnak sem tiszte sem lehetősége nem volt, hogy elbírálja, jogos-e az igény, az elszámolási vitában, kinek van igaza stb.

 

 Kérdezhetnénk persze, hogy kit zavar egy jelzálog az ingatlanon, attól még a tulajdonjog vitathatatlanul a beruházóé, de sajna a világ nem így működik. Az ingatlanfejlesztés alfája és ómegája a finanszírozás. A fejlesztésben tőkét befektetni, csak nagyobb tőkeáttétellel éri meg, amihez külső –banki hitel szükséges, a bank pedig az az állatfaj, amelyik nem szeret kockázatokat futni, márpedig a (fejlesztési) projekthitel egyszerre többet is hordoz magában: szabályozási, piaci és teljesítési kockázatot. Nem elég, hogy ezekkel együtt kell élnie a banknak, de 2007 óta még a fent említetett jelzálog-bejegyzési  kockázat is nehezítette a projektek finanszírozását. A bank legfontosabb fedezete ugyanis maga az ingatlan, amin más terhet, követelést nem visel el, mivel az nehezíti -csőd vagy nemfizetés esetén – az ingatlan értékesítését.

Az elmúlt két évben befagyott projektfinanszírozásnak jót tesz ez a jogszabály-változás és ezzel külföldi befektetők felé is egy szebb arcunkat mutathatjuk: mégis csak van jogbiztonság Magyarországon és a tulajdonjog szentsége itt is érvényesíthető.

 

Előre bocsájtom, nem tisztem igazságot tenni, nem ismerve az ügy részleteit, azt a –bizonyára – több méternyi irathalmazt, amit át kell tekinteni egy ilyen ügy vizsgálatakor. Lehet, hogy az Ablon valóban csak „lenyúlta” a szomszédot, de az is lehet, hogy a szomszéd volt „török átok” (osztatlan közösben lenni mindig veszélyes).

Az viszont előrelépés a magyar igazságszolgáltatási gyakorlatban (eltekintve most a konkrét ügy azon kárvallottjaitól, akik nem tehetnek semmiről, hiszen egy betongyár vétlen alkalmazottai, akiket szívből sajnálok), hogy elismeri és pénzzé konvertálja azt a kárt (majd meg is ítéli a fejlesztőnek), amit egy harmadik szereplő egy ingatlanfejlesztés hátráltatásával okoz.  Miért is fontos ez? Az ingatlanfejlesztés kockázatos iparág, ennek megfelelően az equityre (a tulajdonosok által biztosított saját tőkére) magas hozamot kell fizetni. Az én hüvelykujj szabályom szerint egységnyi befektetett tőkére egységnyi hozamot tud egy fejlesztő fizetni, ami azt jelenti, ha gyorsan dolgozik és a telek megvásárlásától a felépített, bérbeadott ingatlanprojekt értékesítéséig nem telik el több mint három év, akkor egy tisztességes 30%-os éves hozamot tud adni a tulajdonosoknak. Ebből a gyors számolásból látszik, hogy az időfaktornak rendkívül nagy szerepe van. Ha a 3 év 5 év vagy még több, akkor már a hozam nem is annyira tisztességes és elkezd konvertálni a kevésbé kockázatos iparágak elvárt hozama felé, ami azt jelenti, hogy a tulajdonos rossz döntést hozott, máshova kellett volna vinnie tőkéjét (ill. a menedzsment rosszul teljesített, nem a tulajdonosi érdekeknek megfelelően járt el). Persze sokan ilyenkor felhördülnek, hogy ki az isten az a „tulajdonos”, akinek az érdekeit így szem előtt kell tartani, legyen már türelmes, ha ilyen gazdag, felesleges pénze van stb. Lehet iylen demagógul hozzáállni, de nem érdemes. Sok esetben a tulajdonosok nyugdíjalapok, befektetési alapok, akik a „zátlagember” pénzét kezelik, amiből a „zemberek” nyugdíja lesz: Ön mit szólna hozzá, ha kiderülne, hogy azért lesz fele a nyugdíja, mert az alap, amely kezelte megtakarításait, olyan fejlesztésbe tetet a pénzét, amelyet egy xy szervezet, szomszéd stb. önkényesen megakadályozott abban, hogy a fejlesztést végigvigye?

Mélységesen egyetértek azzal is, hogy ugyanez a fejlesztő nekiment a zuglói önkorinak (itt is hangsúlyozom, hogy nem ismerem a konkrét ügyet, nem tudom, kinek van „igaza” és nem is kívánok a felek felett ítélkezni).

 Tudom, hogy az a pesti közhely, hogy az ingatlanfejlesztők megkenik az önkormányzatokat és egy kis (nagy) boríték ellenében bármit el lehet intézni, de a tapasztalatom az, hogy a bürokratikus túlszabályozás, az állandó módosítások, nehezedő előírások miatt inkább egy „problémafaktor”, mint segítség a helyi hatóság. És igen, azt is fel kell ismerni, hogy ha (és amennyiben) egy önkormányzat visszaél az engedélyeztetési jogával, akkor az kárt okoz a fejlesztőnek és azt meg téríteni.

Milyen érdekes a magyar (netes) média világa! Az Eston elemzéséről a blog bejegyzésemet már több mint 2 hete megírtam. Azóta a „nem éri meg irodaházat fejleszteni” kifejezés a saját posztomat jelenti számomra. Erre ma tele van a net ezzel a címmel, amit elég furcsa volt viszontlátni. A portfolio.hu –gondolom- megkapta az elemzést az Estontól, feltette a netre, a többi média -köztük az index is - pedig hamar átvette.

 

Jellemző a mai magyar on- és offline sajtóra, hogy az előrecsomagolt konzerv híreket, publikációkat csak némi-nemű átdolgozás, átfogalmazás után, de gyakorlatilag változatlan tartalommal veszik át és teszik közzé.  Hol van az újságírói gondolkodás, elemzés, összehasonlítás? Tézis, antitézis, szintézis? Deduktív logika? Ez az eset még a jobbik fajtához tartozik, hiszen itt kimondottan egy elemzést publikálnak, de amikor egy – egy fejlesztő vagy tanácsadó cég sajtóközleményét, PR cikkét, sőt mi több, hirdetését hozzák le változatlan tartalommal… Attól mindig frászt kapok! Üdvös lenne vitatni, megkérdőjelezni, de legalább kommentálni az egyes (a cégektől maguktól származó) híreket.